Nagyot néztem, amikor az egyik karácsonyi ajándékomat kibontva ez a könyv bukkant elő. Semmit nem hallottam róla korábban, és elképzelésem sem volt, miről szólhat. Badár neve azonban elgondolkoztatott és kíváncsivá tett.
Harmincadikán szemrehányóan meséltem az ajándékozónak, hogy előző éjszaka fél egy körül csúnyákat gondoltam róla, 1 óra magasságában pedig már minden reményt elvesztettem, hogy aludni fogok. Hogy miért? Természetesen amiatt, mert elkezdtem olvasni a könyvet, és nem lehetett letenni.
Azt mindenképpen fontos megemlíteni, hogy a könyv elbeszélői stílusa nagyon szörnyű. Az író azt akarta szimulálni, hogy ott ül az ember egy kocsmában, és beszélget a srácokkal, akik elmesélik, milyen volt Japánban, mindeközben egymás szavába vágnak, röhögnek, satöbbi. Ezzel így önmagában nem is lenne akkora gond, ha nem lenne majdnem totálisan követhetetlen, hogy éppen kinek az élményeiről szól az a két-három bekezdés, amit éppen olvasunk. Ez természetesen egy kocsmában is bekövetkezik, ha az ember nagyon sokat iszik, de egy könyvnél ennek nem így kéne lennie.
Mindazonáltal, a sztori feledteti ezt a kellemetlenséget. Két srác, akik a szocializmusban (na jó, a vége felé..) elhatározzák, hogy kimennek Japánba, mindezt leginkább azért, mert karatéznak, és mindenféle szentimentális-misztikus elképzelésük van arról az országról. Azoknak, akik benne éltek az előző rendszerben, a könyv mindenféle eltemetett – nem feltétlenül kellemes, de így utólag már mosolyogtató – emléket hoz elő, merthogy a Japánba vezető út az akkor még alig agonizáló, paranoid Szovjetunión keresztül megy és jön. Ezzel kezdődik, majd elérünk Japánba. A könyv jól ábrázolja az éles az ellentétet az akkoriban még iparilag és életstílusban fényévekre a szocialista blokk előtt járó Japán és az orosz anyácska között. Szép fokozatosan megismerkedünk Japánnal, és látjuk, hogy a két vakmerő srác hogyan evickél át szinte pénz nélkül mindenféle érdekes helyzeteken és akadályokon. Végül jön a visszaút, gyorsabban, pörgősebben, és amikor befejezzük, a könyvet letéve úgy érezzük, mintha magunk is megtettük volna az utat.
A könyv megállná a helyét, mint fikció. Azonban, amikor az ember megnézegeti a borítóba nyomott útiképeket, szinte megborzong attól, hogy mindez igaz volt és megtörtént – talán némi túlzással, de mégiscsak valahogy úgy, ahogy az le van írva. Szórakoztató, kellemes olvasmány, amit bátran ajánlok mindenkinek.
Legutóbbi hozzászólások